1. Living Dead Beat
2. Are You Dead Yet?
3. If You Want Peace... Prepare For War
4. Punch Me I Bleed
5. In Your Face
6. Next In Line
7. Bastards Of Bodom
8. Trashed, Lost & Strungout
9. We're Not Gonna Fall
Infók a lemezről:
Finnországi megjelenés 2005. Szeptember 14.
Nemzetközi megjelenés:2005. Szeptember 19.
USA megjelenés: 2005. Október 25.
A Japán verzó két bónusz számot tartalmaz:
10. Oops! I Did It Again (Britney Spears feldolgozás)
11. Talk Dirty To Me (Poison feldolgozás)
Az USA-i kiadás tartalmazza a "Somebody Put Something In My Drink" c The
Ramones feldolgozást.
Videóklipp a Trashed, Lost & Strungout-ból, In Your Face-ből és az Are You Dead Yet?-ből készült.
"Az új Bodom anyagból először a maxin bónuszként szereplő Britney feldolgozást hallottam, s azt a popnótát szétpoénkodták, nem volt kegyelem. Alexi kegyetlen turhát felkrákogva köpte és alázta a rózsaszín álmokat, de vállalva a következményeket megkockáztatom, hogy a Max Martin által jegyzett (halld még It's My Life - Bon Jovi pl.) Oops ... nóta az eredeti körítést lenyesve szerintem igencsak rendben van.
Nem érdemes ráparázni, ilyen hülyüléssel a nagy lemezt már nem terheli a banda, egész másként int be ennek a nyomorult kommersz világnak. Az Are You Dead Yet? méltó bizonyíték arra, hogy egy album nem attól jó, hogy kitölti a rendelkezésre álló nyolcvan percet a CD-n, ebből a dühbomba-gyűjteményből már ez a 9 darabos, 40 minutumos változat is halálos adag. Az első fél percben még ijesztget az espoo-i halálosztag egy iszonyat A-haa-s, szintipopos billentyűs intróval, aztán megkezdik a kíméletlen trángszaggatást, húrtépést, arclezúzást.
Death metal hullám ide, black metal maffia oda, a Slayer óta született leggyilkosabb gárda ez az öt finn vodkapusztítóból álló fenevad. Kétségtelenül van egyfajta fejlődési íve a munkáiknak, de óvakodnék akár a debütáló Something Wild bármilyen mérvű megkérdőjelezésétől is. A Bodom Tó Gyermekeit készen kaptuk, már piros borítós első lemez is brutális volt.
A legszembetűnőbb változás most talán az, hogy visszavettek a Running Wild 4S-ösön tempóból, de az is igaz, hogy már a Hate Crew Deathroll anyagon is jócskán voltak lassabb zúzdák. Ezzel együtt is néhány nóta erejéig az új CD kifejezetten Bodom-Ooom. De összességében az Are You Dead Yet? csak pont akkora változást hozott - vagy ha úgy tetszik, előre lépést - a Hate Crew anyaghoz képest, mint az a Follow The Reaperhez viszonyítva. A Gyűlölet Brigádból a legutóbbi CD óta kiszállt ugyan Alexander Kuopalla gitáros, így ezen a korongon már Alexi mellett egykori Sinergy-s bárdtársa Roope Latvala (ex-Stone) reszeli a mind lassabban, de mind vaskosabban őrlő riffeket.
Mindig kérdés persze, hogy egy ennyire pörgős, vad metal hordának meddig vezethet az útja felfelé, hiszen a COB is simán ott van azon a határon, ahollemezeladásokat tekintve már kegyetlenül rugdossák a tévés sztárbandák seggét, visz~nt a legkisebb kommercializálódás a csapat fanatikusai nak azonnali elfordulását jelentené. Ugy tűnik, a finneknek fontosabb, hogy honnan is jöttek, mint ahova soha nem fognak eljutni, így picit sem higl10tták fel a siker kedvéért sajátos fémvegyületüket. így aztán a South Of Heaven vs. Gates To Purgatory ötvözet übergyilkos, XXI. századi változatáért aligha ölelik majd keblükre őket a kereskedelmi médiumok önkényesen ízlést formáló, marketingtejen és műmajomkenyéren nevelt szerkesztői.
Pedig a kilenc új Bodom gránát tulajdonképpen egyáltalán nem egy nehéz, komplex anyag, nincsenek nyaktörő ritmusképletek, semmi öncélú, okoskodó művészet-bűvészet, csak zsigeri zúzdák, hallójárat trancsírozó direkt darák, bodybuilderkar.vastagságú riffek, megspékelve Alexi Laiho tébolyult, gégemetszett énekével. hiperűrsebességbe kapcsolt vérbeli heavy metal ikergitárokkal. és itt-ott szinte stonerbe lassított, húsba maró, de alapvető thrash ihletettségű riiiekkel!
Ezúttal el tekintenék a lemez dalonkénti szétmarcangolásától, mire ez az írás megjelenik, már úgyis tömegével támadta meg a Punch Me I Bleed, a Living Dead Beat, az In Your Face és féltucat további Children vírus a rocker agyakat. En pedig küldtem egyet a lemezből a Marsra is, hogy mire a kis gülüszemű, zöldfejű ottaniak ideérnek, tudják, hogy mit jelent a metal 2005-ben."
Forrás: HammerWorld
"Ötödik nagylemezéhez érkezett a dallamos extrém metalt játszó finn Children Of Bodom. A 2000-es Follow The Reaper album után szaladhatott meg jobban a banda szekere, mert attól kezdve az intenzív turnézás szinte minden idejüket leköti, és csak 2-3 évente adnak ki új albumot, a korábbi évenkénti megjelenéssel szemben. A friss anyag elődje, a Hate Crew Deathroll is már több mint két éve kijött, ideje volt hát, hogy elkészüljön egy új Bodom album.
Nagy tábora van nálunk ennek a billentyűvel megtámogatott thrash metal és klasszikus heavy metal keveréknek, és a csapat rajongóinak biztosan nem fog csalódást okozni az Alexi Laiho karcos énektémáival megfűszerezett kilenc friss Bodom-nóta. Időközben változott a csapat felállása. Alexander Kuoppala gitáros 2003 nyarán kivált a bandából és a finn színtéren rutinosnak számító speed/thrasher Roope Latvala érkezett a helyére, aki a tavaly megjelent Trashed, Lost & Strungout mini-album szerepelt először.
Az Are You Dead Yet albumon is hozza a Bodom az elvárható minimumot. Mikko Karmila (Stratovarius, Nightwish, Lullacry) producerrel dolgoztak most, ami fikarcnyi változást sem okozott a zenei hozzáállásukban. Eddig is megvoltak a Bodom kelléktárában azok a dallamos fordulatok, melyekkel a zenei világukat, minden karcossága ellenére slágeressé tudták tenni. Talán csak a dalok átlagsebessége csökkent valamelyest. Van egy-két lassabb középtempóra épülő nóta, mint a címadó Are You Dead Yet, vagy a Next In Line. De a legborultabb súlyosság a Slayer-témával indító Punch Me I Bleed doomja, ahol hangulatfokozásképpen még Shagrath-ízű hangok is felbuggyannak Alexi Laiho torkából. A kislemezre is kimásolt, életveszélyes In Your Face-ben meg a fénysebességű témákat vegyítik a középtempós groove-okkal, akárcsak a Bastards Of Bodom-ban. Ezeken túl viszont rendesen pörög a lemez az If You Want Peace... Prepare For War, a Thrashed, Lost & Strungout és a We’re Not Gonna Fall féle virgáknak köszönhetően. Mivel az egész lemez nincs 40 perc, könnyű szívvel visszaugrasztja az ember az elejére a cd-t, hogy meghallgassa újból az egész albumot.
A Bodom leggyengébb pontjának mindig is lemezborítókat tartottam, de ez a mostani tetszik. Sikerült a Kaszás figuráját jó érzékkel újrahasznosítani. Nem egy újabb klisés, gyermeteg borító született, hanem valami titokzatosabb. Kicsit olyan Blairwitch Project hangulata van, és ettől rögtön másképp közelít az ember a dalokhoz is."
Forrás: MetalNews
Az 1997-ben alakult finn csapat eddig megjelentetett négy nagylemeze után idén érkezett el ötödik kiadványához. A korong az "Are You Dead Yet?" címet kapta és a Spinefarm Records adta ki. A lemez producere Mikko Karmila (Stratovarius, Nightwish, Lullacry) volt. Az albumon hallható 9 dal 37 és fél percben boldogítja a hallgatót.
Két év telt el az utolsó album óta, közben Alexander Kuoppala gitáros még 2003-ban elhagyta a csapatot, helyére Roope Latvala érkezett, aki a Trashed, Lost & Strungout maxin mutatkozott be. A Children of Bodom stílusát talán úgy tudnám legjobban jellemezni, ha azt mondanám, hogy a billentyűvel megtámogatott power/heavy metal durva hörgős énekkel áll legközelebb a csapathoz. A banda ezen a korongon is hozza azt a minimumot, amit szerintem elvárnak tőlük. A lemezen megtalálhatóak a csapatra jellemző dallamos témák, virtuóz gitárszólók, Alexi karcos hangja sem változott sokat. De sajnos a dalok minősége már nem a régi, természetesen nem rossz dalokról beszélek, mert ugye ezek a zenészek már bizonyítottak nekünk. De valahogy mégis olyan íztelen ez a leves, amit a Children of Bodom zenészei főztek nekünk. Hallhatunk a lemezen középtempós dalokat (Are You Dead Yet vagy a Next In Line), akadnak igazán gyors szerzemények is (In Your Face és Bastards Of Bodom), de akad súlyos beborulós dal is (Punch Me I Bleed). A korong legnagyobb pozitívuma a hangzása, Mikko Karmila egyszerűen nagyszerű munkát végzett. Erőtől duzzadóan nagyszerűen szólnak a hangszerek.
Az a véleményem az album többszöri meghallgatása után, hogy a csapat szeretne betörni a tengerentúli piacra és ennek rendelt mindent alá új lemezénél. Ismerve a banda korábbi műveit, ez a lemez számomra csalódás. Természetesen nem mondom, hogy rossz lemez, mert ez nem igaz, de biztos vagyok benne, hogy ez a csapat tud ennél sokkal jobbat is írni. Azért hallgassa meg mindenki maga, és döntsön belátása szerint, hogy milyen is a lemez.
Forrás: femforgacs.hu
"Egyre nehezebb bármit is írnom a Children Of Bodomról. No nem azért, mert esett volna a zenéjük színvonala. Épp ellenkezőleg. Ha lehetséges, új albumukkal minden eddigi teljesítményüket felülmúlták, az anyag magasztalásához azonban kifogytam a szavakból, nem találok olyan jelzőket, olyan találó megjegyzéseket, melyekkel kellő módon méltathatnám az új lemezt.
Annyit azonban mindenképp meg kell említenem, hogy a vérfrissítés hallhatóan jót tett a bandának, aminek következtében minden eddiginél keményebb, zúzósabb, mellbevágóbb muzsikát sikerült komponálniuk.
Az első albumok Stratovariusosan, Malmsteenesen rockba ültetett neobarokkjától mára eljutottak a Slayer és a Pantera valóban kőkemény metáljához.
Klasszikus analógiával élve alig pár esztendő alatt sikerült bejárniuk a Bachtól és Mozarttól Richard Straussig és Arnold Schönbergig vezető utat.
A számok némileg lassabbak, vontatottabbak a korábban megszokottaknál, ami csak segít a szó legszorosabb értelmében belénk döngölni a zenei üzenetet, mégis ugyanaz az erő, ugyanaz a kifogyhatatlan energia érezhető ki minden nótából, ami kétségtelenül a legjobb finn - sőt, talán általában véve a legjobb - hard core metál bandává teszi a Bodomot.
Janne Warman, a Warmennel ugyancsak aktív billentyűs hangszeres egyre inkább rátalál saját hangjára, pedig az önálló projekttel készített lemez nem mutatott többet a régebbi próbálkozásoknál.
A gitárok, elsősorban a szólók szintén karakteresebbek; Alexi és Roope már nem csupán a hagyományos funkcionális zene harmóniáit és skáláit képesek eredeti módon beépíteni az improvizáció jellegű kiállásokba, hanem értő módon eljátszanak a kromatika adta végtelen lehetőségekkel is.
Ugyanakkor a „We’re Not Gonna Fall”-éhoz hasonló, kifejezetten eltalált, jellegzetesen metálos riffekkel sikerül emlékezetessé, könnyen megjegyezhetővé tenni a dalokat. Voltaképpen egyetlen nótát sem szabadna kiemelni, annyira egységes az album, legfeljebb a számomra legizgalmasabb szám, az „If You Want Peace... Prepare For War” kapcsán érzek késztetést, hogy megemlítsem: az eszeveszett tempó mellett a két gitárra felelő billentyűs szóló is arra ösztönöz, hogy erre tegyem le a voksomat, ha a legjobban sikerült számot kell kiválasztanom.
Egy szó mint száz, a Children Of Bodom ismét tökéleteset alkotott."
Forrás: Ekultúra
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
